Hát megint itt… Mennyire igaz, hogy az ember akkor ír blogot, ha valami baja van. Terápiás jelleggel. Öngyógyítani.
Azt hiszem tényleg szükségem van rá. Annyi nap, hét, hónap, év (konkrétan négy év) próbálkozás újraépíteni az életemet.
És még mindig nem kaptam vissza önmagam. Azt az energikus, pozitív, erotikus, dögös csajt, aki belül mindig érezte, hogy övé a világ. Semmi okom panaszra, ha azt nézem, hogy a környezetem mit gondol rólam. Mert pont ezt: hogy energikus, etc etc… csak aki jól ismer, az tudja, hogy nem hozom a formám. Ahogy az ex-férjem mondta, amikor egy percre látott: “Te nem vagy boldog, te nem ilyen vagy, amilyen most vagy. ” Hát tény, én nem ilyen vagyok.
Azt hiszem, ez azért van, mert nincsenek célok… mindig voltak, és most nincsenek. Mert jövőképem sincs. Hogy is lehetne egy ilyen kapcsolatban? Van egy férfi, hihetetlenül szeretnivaló ember, tisztelem, vágyom rá az eszéért, a humoráért, azért amennyire jó fej. Tulajdonképpen majdnem hogy tökéletes. De a majdnem, az azt jelenti, hogy majdNEM. Mert a két tündéri gyerekéhez jár egy ex. Akivel különösebben nem lenne baj, annak ellenére, hogy anyának is, nőnek is defektes. De nem vele van baj, az én kedvesemmel van baj. Akinek ez a hülye picsa (a továbbiakban HP, nem, nem Hewlett Packard) top prioritás. És nem titkoltan, a kicsik miatt vészhelyzetben egyértelműen előttem a fontossági sorrendben.
Kell ez nekem? Tényleg igaz, hogy nincs második esély? Hogy ha tönkrement a házasságunk és itt maradtunk majdnem felnőtt gyerekekkel, akkor ennyi volt? Többé nem jelenthetünk férfinak annyit mint korábban? Mert egy ex-feleség, aki amúgy kívül-belül fasorban sincs hozzám képest, a pozíciója miatt mindig fontosabb marad?
Se nem tudom, se nem akarom ezt így elfogadni:( Annyi mindenben kompromisszumkész vagyok. De ezüstérmes nem leszek. Akkor nem veszek inkább részt a versenyben. Azért ha a tükörbe nézek, nem egy olyan nőt látok, akinek osztoznia kellene bárkin is.
Kommentek